ez az új darab régi hősünkről, ez a Péter fiúról szól, rezonál mindannyiunkkal, és azokkal a dicsőséges színészekkel és okos tervezőkkel, akik életet adtak neki, először a kaliforniai La Jolla-ban, majd a New York-i színházi Műhelyben, most pedig a Broadway-n. Látom a karaktereket a szigetünkről, a Sohaországunkról. Wendy még nem jelent meg. Helyette, van Molly, hősünk, egy időben, mielőtt a lányokat hősökké bátorították volna; egy generáció Wendy előtt, név vagy lány, születik. Nincs hook kapitányunk sem, vagy inkább még nincs Hook. Helyette, itt van a kalóz, akiből Hook lesz, de addig nem, amíg nem végeztünk vele. Ő, akit a szánalmas kalóz Királyság Fekete bajusznak hív. Vannak árváink, örökké elveszett, bár még nem teljesen elveszett fiúk. Vannak bennszülöttek, sellők és egy veszélyesen éhes krokodil. Még Tinker Bell is eléri a szigetünket, mielőtt elhagynánk, mert nem tudott távol maradni. Van egy vad lényünk, aki lehajolt a szüntelen veréstől, fél a saját árnyékától—a névtelen fiú a történetünk középpontjában. Milyen ironikus, hogy a darabunk során megtanulja, mit jelent férfinak lenni, amikor arra rendeltetett, hogy örökké fiú maradjon… amikor kisfiú voltam, azt kívántam, bárcsak repülhetnék, és az a gondolat, hogy örökké fiú leszek, tiszta öröm volt. Nincs munka, nincs házimunka, nincs felelősség, nincs otthon, nincs bánat. Most, hogy az életem közepén vagyok, megértem, mit hagytam volna ki, ha soha nem nőttem volna fel, vagy szerelmes lettem volna, vagy álltam volna a helyemen, vagy elveszítettem egy csatát—vagy színdarabot írtam… James Barrie úgy találta meg karakterét, hogy felkarolta a soha nem felnőni. Úgy találtam meg az enyémet, hogy rájöttem.
– Rick Elice, 2012
amikor drámaíróként a fedélzetre kerültem, Roger Rees és Alex Timbers, valamint a Disney zseniális dramaturgja, Ken Cerniglia már nagy szervezési elvre tett szert. Az első felvonásra két hajó fedélzetén kerül sor a tengeren—minden szűk negyed, apró kabinok, klausztrofóbiás, sötét, nedves, baljós. A második felvonás egy trópusi szigeten játszódik, fényes égbolt és nagy, nyitott terek. Annak érdekében, hogy egy egyszerű, éles környezetet teremtsenek, amelyben egy fiatal ember történetét felnőtt, izmos és meglepő módon mesélhetik el, a rendezők elfogadták a Történetszínház vagy a szegény Színház stílusát—Alex kedvenc technikáját és Roger nagyszerű Royal Shakespeare társulatának védjegyét diadal, Nicholas Nickleby élete és kalandjai. A tucatnyi színész mindenkit és mindent játszott-matrózokat, kalózokat, árvákat, bennszülötteket, halakat, sellőket, madarakat … még ajtókat, átjárókat, árbocokat, viharokat, dzsungeleket is. Elbeszélik a cselekvést és az emlékezetet is, mindegyiküknek kiváltságos kapcsolatot biztosítva a közönséggel. Ez arra ösztönözné a közönséget, hogy több legyen, mint néző; meghívná őket, hogy játsszanak együtt, vegyenek részt, képzeljék el … egy olyan darabot akartam írni, amelyet Dave és Ridley Peter and the Starcatchers és a J. M. által alkalmazott stilisztikai virágzások kortárs, tiszteletlen hangvételével fűszereztek. Barrie száz évvel korábban az eredeti Peter Pan-high comedy and low, alliteráció, szójátékok, széles fizikai poénok, dalok, meta-színházi anakronizmusok, olyan ügyesen átadott érzelmek, hogy a darab vége összetöri a szívedet. A kihívás az lenne, hogy ezt az új darabot úgy írjam meg, hogy egyesítse a két eltérő stílust … a klasszikus és a modern házassága az írásban élesebbé teszi a darab Történetszínházi aspektusát. És a Történetszínházi stílus megadta nekem a szabadságot, hogy hatalmas tájat alkossak távoli helyekről, fizikai és érzelmi. És a szárnyak, amik elvezetnek oda.