Andrew J. Lovinger, a Nemzeti Tudományos Alapítvány polimerek programjának igazgatója ezt a magyarázatot kínálja:
a Teflon a DuPont védjegye egy politetrafluor-etilén néven ismert műanyag számára. A teflonok sima felületének titka abban rejlik, hogy a fluor beburkolja molekuláit. Ezek a fluor atomok szinte minden más anyagot taszítanak, megakadályozva, hogy tapadjanak a Teflonhoz.
két technikát használhatunk arra, hogy maga a Teflon tapadjon olyan tárgyak felületére, mint az edények. Az első a “szinterezés”, az olvadáshoz hasonló folyamat, amelynek során a teflont nagyon magas hőmérsékleten melegítik, és szilárdan egy felületre nyomják. Amikor az anyag szobahőmérsékletre hűl, azonban valószínű, hogy végül lehámlik. A Teflon azon oldalának kémiai módosítása, amelyre “botot” szeretne kapni, jobb eredményeket hoz. Ha ionokkal bombázzuk nagy vákuumban egy elektromos mező vagy “plazma” alatt, akkor sok olyan fluor atomot el tudunk szakítani a felületen, amelyet ragacsossá akarunk tenni. Ezután helyettesíthetünk más csoportokat, például oxigént, amelyek erősen tapadnak a felületekhez.
bár a Teflon talán leginkább konyhai bevonatként ismert, széles körben alkalmazható, az adatkommunikációs kábelek szigetelésétől a víz és a ruhák és kárpitok foltjainak visszaszorításáig.
Jan Genzer vegyészmérnök, az Észak-Karolinai Állami Egyetem egy másik technikát ír le:
a politetrafluor-etilén (PTFE) kémiailag is módosítható egy úgynevezett redukálószer alkalmazásával, hogy a fluor atomokat a felületről elszakítsák, hogy ragacsossá váljanak. A redukálószer megszakítja a fluor és a szén közötti kötést, és rekombinálódik a fluorral, így széngyök marad. Ezek a szénatomok hajlamosak párosulni egymással, így úgynevezett telítetlen szénhidrogéneket képeznek. Mivel hiányzik belőlük az elektronok teljes komplementere, ezek a szénhidrogének ragadósak, így könnyen kötődnek olyan dolgokhoz, mint a fém szakácsedények